Távollét

Tegnap kémia vizsgára készültem (volna?).
Reggel Máté elment óvodába és mivel az anyósomék decembertől februárig Pesten laknak, így átvittem Marcust hozzájuk. Ez volt az első külön töltött délelőttünk.
10-re hazaértem és 2-re mentem érte vissza. Hogy mennyire volt értelme a külön töltött időnek az kérdéses, mert a telefonom szine folyamatosan csörgött, én meg amilyen birka vagyok nem kapcsoltam ki. 1-kor már tűkön ültem, hogy mikor mehetek végre érte.....

Nem a szabadság érzése fogott el a szabad 4 órában: olyan volt, mintha félember lennék. (pontosabban féltörpe, félnyomorék vagy valami ilyen: az ember címre {a nőére mégannyira sem} már jó ideje nem érzem magam megfelelőnek)
Ráadásul azt beszéltük meg, hogy Mátéért ők (a nagyszülők) mennek el az óvodába és elviszik magukhoz, Barna meg este hazahozza.
Nyugodt voltam, mert Barna azt mondta, hogy korán indul a munkahelyéről. De 1/2 7-kor még nem voltak sehol, 7-kor ugyanaz a helyzet. A gyomrom görcsbe állt, amíg haza nem értek: tudom, hogy nem normális de megviselt az, hogy Mátét több, mint 11 órán keresztül nem láttam.
Aztán kiderült, hogy Mátét is: hazajött és végig velem akart lenni. Aludni is csk úgy volt hajlandó, ha fogtam a kezét és hozzám bújhatott. Időnként felébredt éjszaka és ellenőrizte, hogy ott vagyok-e.
Másnap délelőtt is hasonló hangulatban telt el.
Marcust oltásra vittem, de Máté folyamatosan próbálta fenntartani és lefoglalni a figyelmemet. Marcus szintén. 2 óra alatt végeztünk (3-an voltak előttünk a tanácsadáson) aztán hazamentünk, mert amikor megkérdeztem Mátét, hogy menjünk-e a nagyszülőkhöz, akkor csillapíthatatlan sírásba kezdett és átöltelte a lábamat, hogy ne  vigyem sehová.
Nem kicsit kerültem a "szaranya" feeling közepébe.
Máté egyébként egész jól halad a beszédben, de erről majd valamikor külön posztolok.