Nem vagyunk már megint betegek, hanem még mindig. Kisebb megszakításokkal szeptember óta folyamatosan.
Mindez oda vezetett, hogy Máténak folyamatosan asztmagyógyszert kell adni, na meg az orrmanduláját kiveszik május 29-én.
Mármint ha addig meggyógyul. Ez kissé abszurd: ahhoz, hogy meggyógyuljon ki kell venni az orrmanduláját, de addig nem veszik ki amíg meg nem gyógyul. :(
A munkahelyemen minden rendben: a munka nagyjából érdekes, a főnök jó, a csapattal ismerkedem, bár kissé furcsa, hogy 10-15 évvel fiatalabbak nálam.
A mai nap lezárásaként kis vidámkodó történet:
Barna vidéken volt, csak éjfél felé lehetett rá számítani. Így egyedül voltam a fürdetésnél, ami egyáltalán nem volt gáz, de a fektetésnél már erős kihívásokkal küzdöttem.
Megpróbáltam bevinni őket a hálószobánkba, hátha befekszem kettőjük közé, mesélek és elalszanak. Nem vált be. Marcus a saját ágyában akart aludni, Máté meg maradni akart. Így csak Marcust vittem vissza a helyére és próbáltam elaltatni. Majdnem sikerült is, amikor Máté elkezdett kiabálni, hogy Mama gyere, Mama siess. nem tudtam mi a gond, de ha azt mondja siessek, akkor sietek. Odaértem, de kiderült, hogy csak unatkozott egyedül és beszélgetni akart.
Így felpakoltam őt, meg a 100 millió alvós állatát és elindultam, hogy visszavigyem a szobájukba. A lépcsőfordulóban szembetalálkoztunk Marcussal, akit az alvós báránya kisért (félig a földön lógva, feje csattogva a kövön).
Megkérdeztem: Hát te Marcus hová mész? Nem igazán számítottam válaszra, de Máté mégis kapásból rávágta: Vásárolni.
Mást nem is tudtam, mint röhögni ezen.
Vagy mégsem volt ez olyan vicces, csak én voltam fáradt a hajnali négyes kelés után és már sírva vígadtam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése