Nevelési elv csődje....... avagy 4 pokoli hosszú óra története.

Alapelvem, hogy hagyjam a gyerekeket felfedezni a világot és megismerni, azt amit akarnak, addig amíg az nem káros a saját vagy mások egészségére.
Tegnap délután aztán meg is kaptam érte a "jutalmamat"
Délután négyig nem volt okom a panaszra: Akkor eldurrant a gyerekek agya.
Máté kitalálta, hogy kakaót inna: ment is, vette le a szekrényből a Milka kakaót, ami a kedvence. Erre Marcus is kedvet kapott, de mivel ő abból nem ihat-és ezt tudja is- ezért odatolta a szekrényhez a széket, felmászott a konyhaszerényre és levette az Ovomaltint. Eddigcsak bűszkén nézhettem őket, hogy milyen önállóak és ügyesek.....
Majd mindketten leszobroztak a hűtő előtt, hogy vegyem ki nekik tejet. Ez volt a katasztrófa kirobbanásának időpontja: csak 1 dl tej volt.
Mátét le lehetett azzal nyugtatni, hogy felhívjuk a Papát, hogy hozzon tejet. Én felhívtam, ő meg benyögte a telefonba, hogy tejet. Barna meg amilyen empatikus egyén megígérte, hogy hazafelé vesz tejet.
Ettől kezdve a gyerekek folyamatosan az apjukat várták (aki csak 20,15-re ért haza)
Közben a nagy egymás elleni hadonászásban lelöktét a Milka Slurp-ot, majd Marcus sem akart ettől elmaradni és kiborította az Ovomaltint. Mindkettőnek csodálatos tulajdonsága(mármint a poroknak és nem a gyerekeimnek), hogy nedvességgel egymásra találva kőszerű, szinte feltakaríthatatlan elegyet alkotnak a padlón. Tehát rohantam a felmosóért, hogy ezt elkerüljem (a padló még nem is száradt fel teljesen az 5 perccel korábbi felmosástól)
Miközben egy papírtörlővel szedtem össze a kakaó nagyját, a gyerekek a fejem felett vitatkoztak valamin (.....Tarcus nem, Tarcusta ne josszalkodj!!...- hallottam).... hamarosan azt is megtudtam, hogy a málnaszörpös üvegen, ami közben kicsúszott a kezükből, a fejemen landolt egy erőteljes ütéssel (hogy lehet ekkora nehézségi gyorsulása  30 cm magasságból való lezuhanástól?!), na meg  1 dl szörppel a hajamban.
Ebben a pillanatban végre sikerült a gyermekeimmel elérnem a családi összhangot: mindhárman rajtam röhögtünk- bár az én nevetésem mögött volt némi vérnyomásemelkedés is , ami majdnem hangerőemelkedéshez vezetett. (nem ismerem pontosan az idegpályák kapcsolódását, de gondolom, csak képzelem, hogy közvetlen összeköttetés van az érfal nyomásérzékelő receptorai és a hangszálak között :D)
Közben ismét egymás felé fordult az érdeklődésük és a nappaliból már ismét felhangzott a "Tarci nem!", szlogenné vát kifejezés. Elfogott a kisértés, hogy meg se nézzem, mit csinálnak, hanem menjek el hajat mosni: és engedtem a kisértésnek: ha nagy a gond, akkor nyitott ajtónál úgyis hallom, na meg úgyis utánnam jönnek, mert nem akkora poén a huzakodás, ha nincs szem és (főleg) fültanúja. :D
A helyzetet már csak az árnyalta tovább, hogy a nagy kapkodásban, hogy mindent feltakarítsak mire   Barna hazajön (naív módon azt hittem 7 előtt itthon lesz), eltörtem a kedvenc bögrémet, amit még 2008-ban vettünk Bécsben az adventi vásáron. (Így lesz indokom kikényszeríteni egy újabb bécsi adventi kirándulást)
Mikor leültünk volna vacsorázni, mindkét gyerek veszettül tiltakozott a töltött padlizsán és a frankfurti leves ellen is.
Így este 7-kor nekiálltam krumplipürét és halrudat csinálni, mert nálunk ez a titkos fegyver: ezt bármikor megeszik, a mennyiséget meg szinte már iparinak lehetne nevezni, amennyit belőle esznek.

Mire Barna hazaért mindkét gyerek tisztán (!!) és szép nyugodtan ült a székében és éppen befejezte a vacsoráját, előttük szinte tisztára nyalt tányérok álltak. Holnapra betöltöm ide az erről készített képeket is....